Szeptember 16-án, vasárnap a Tiempo Argentino nevezetű újság készített egy interjút Nataliával és Ernesto Alterióval, akikről fotók is készültek a találkozás alkalmából, amelyeket ti is megtekinthettek, amennyiben a cikkben szereplő képekre kattintotok. Természetesen ez a cikk is a saját fordításomban olvasható.

Az Infancia Clandestina jövő hét csütörtökön kerül bemutatásra. A film Benjamin Avila rendezésében saját élettörténetét dolgozza fel, kitérve az identitás kérdésére, és a gerillák életére.

Juan ismét együtt van a szüleivel, és úgy tesz, mintha egy brazil párnak lenne a gyermeke. Juan megfigyeli, miként vitatkozik az anyja a nagymamájával. Juan elpirul azelőtt a lány előtt (María), aki tetszik neki az iskolában. Juan mosolyog, és látja, amint édesanyja énekelni kezd. Juan védelmez, és nyugodt marad, amikor a testvérével elrejtőznek egy ál fal mögött. Juan nem hajlandó kitűzni a zászlót, amelyen a nap középen van egy fehér csíkban. Juan tanú amikor a szülei csatlakoznak a gerillák részéhez. Az iskolában Juan Ernesto. A biztonsághoz titokban kell tartania a valódi kilétét, de az ő érzelmei, érzései egyáltalán nem hamisak.

Az Infancia Clandestinában - amelyik jövő héten (szeptember 20.) érkezik a mozikba - Natalia Oreiro alakítja Charót, Juan (Teo Gutiérrez Moreno) édesanyját, és Ernesto Alterio a nagybácsi. César Troncosóval (Daniel, az apa) együtt fog debütálni Benjamin Avila filmje, aki arra vállalkozott, hogy saját életéből alakítja meg Juan karakterét.

- Ismerték Benjamin Avila történetét?
Natalia: Nem. Ezelőtt a projekt előtt nem ismertem Benjamint.
Alterio: Ismertem négy évvel ezelőttről, egy film miatt. Minket itt, Buenos Airesben mutatott be egymásnak Paula Hernández. Amikor leültünk, felajánlott egy közös munkát Spanyolországban, de ekkor még nem volt Luis Puenzo a film producere.
- Tény, hogy Juan szerepe részben képviseli Benjamin életét, és ő egyben a filmnek a rendezője is, így a munkához még többet tudott adni. A film képes elérni bizonyos érzelmeket?
Natalia: Igazság az, hogy nagyon közel állt a színészekhez, ahogyan a kamerához is. A történtek miatt sokszor lett izgatott, és ez még erősebb elkötelezettséget alkotott mindenhez. A történet szó szerint nem az ő élete, de ő egy eltűnt anyának a fia, van egy testvére, és egy visszakapott unokája, van néhány hasonlóság a gyermekkorával és az ő testvérével. Nagyon sokat beszéltünk vele annak érdekében, hogy ezzel a témával foglalkozzunk. Úgy érzem, hogy ez a film alapjaiban véve érzelmekről beszél, és a végkifejlet nagyon megható.
Alterio: Ez egy nagy rejtélye a filmnek, amely tele van érzelmekkel, bár nem mindig jönnek át ezek. - majd így folytatta - Szó szerint úgy látszott, hogy ő megszabadul valamitől odabent, és ezt adta kifelé. Érezted a testét vibrálni tőled nem messze, fizikailag ott volt, és felfegyverezte magát egy adott területen, és figyelte, mi történik a kamera előtt.
- A filmben a nagybácsi és az anya miként járult hozzá Juan titkos életéhez?
Natalia: A nagybácsi támaszt nyújt, akárcsak bizalmat, és elkíséri a felnőtté válás útján. Összességében nagyon sok önbizalmat ad neki a játékban. A kisfiú látja a nagybátyjában ugyanazt az elvet, mint ami a szüleiben is van, de talán ő nagyobb szabadsággal él, látja a többi ideológiai felfogást is, amelyekkel rendelkezik. Nem úgy, mint az apja, akinek nagyobb felelősséggel rendelkezett egyetlen része is. Juan elképzelése az, hogy olyan legyen, mint a nagybátyja, emiatt szenved attől, amikor azt mondja: "Nekem szükségem volt rá. Kinek hiszi magát?" Emiatt, néhány lehetőség közül jobban szerette a halált, és a fiú úgy érezte, hogy elárulták, mert neki szüksége volt az őt körülvevőkre.
- Sok film szól a diktatúráról. Az Infancia Clandestina egy gyermek életének egyetlen részletéről szól. Miként lehetne összegezni a történet sajátságait?
Natalia: Nem álcázza a valóságot, hogy a valóság jobban elviselhető legyen, ezek az emberek ténylegesen arra törekednek, hogy megosszák ezt a tapasztalatot. Számukra nagyon fontos volt, hogy a gyerekek keresztül fognak menni egy ilyen tapasztalaton, és ez beléjük fog rögződni, így első kézből fogják tudni, hogy volt mód a küzdelem folytatására.
Alterio: Minden felnőtt látja, hogy a gyerek annyira sajátos körülmények között van, és ezekben kényszerül élni. Nagyon óvatosak, nagy nyíltsággal beszélnek a fiúval. Azt mondják, hogy ez, és ez fog történni, és ez meglep engem, ő pedig kérdezi: "Mi történt?" És ők elmondják... minden ítélkezés nélkül.
- Mi önök számára a határ egy csatában? Milyen messze lehet elmenni az eszmék védelmezésében?
Natalia: A kontextus is befolyásolja. 2012 valósága nagyon különbözik 1979-től. Ma mindenki ugyanazon jogoknak van a birtokában, a jólét maga nem képes elérni egyéb jogoknak a megsemmisülését.
Alterio: Azt hiszem, hogy ez nagyon személyes. Nem hiszem, hogy az egyik igazabb lenne a másiknál, továbbá a korlátozás nem árt senkinek. Minden igazság okkal létezik. A legfontosabb a tisztesség, és az, hogy az ember képes együtt élni mások elképzeléseivel, még akkor is, ha ezek eltérőek.
- Gondolják, hogy ma képes lenne a világ ugyanolyannak lenni, amelyet akkor az a generáció akart?
Natalia: Nyilvánvalóan a gerilláknak a felfogása nem működött. Most még keresünk egy utat. 10 éven belül látni fogjuk, ma demokráciában vagyunk, most más a perspektíva. Élünk egy világban, amelyben egyenlőek a körülmények, és mindig ez volt az, amit el akartunk érni. De azt hiszem, hogy sok a hiba ahhoz, hogy elérkezzen egy szocialista ország.
Alterio: A különbség az, hogy nincs különbség. Az emberek hiszik, hogy a világ megváltoztatása a fegyverekben rejlik, és ez ma is így van. Van még hely a világban, ahol ugyanígy van.
Natalia: De van több ember is, aki hisz a falvak szövetségén át, a konvenciókban, a szavakban és a tettek módjában. Latin-Amerika egyesült, mint régió, és ez elhozott egy változást.
- A producer, Luis Puenzo, a rendezője a La Historia Oficialnak, amely az első filmek egyike, amelyek beszélnek a kiskorúak alkalmazásáról a diktatúra idején, és ebben szerepel Héctor Alterio. Ma, mintegy 30 évvel később egy eltűnt fiúnak a története, akinek még egy visszakapott testvére is van... Ernesto, az, hogy téged ebben a filmben látni, nem véletlen, igaz?
Alterio: Nem. Nem véletlen. Egyre kevésbé hiszek a véletlenekben. Érzem, ahogy a dolgok összeállnak. Amíg Benjamin és Puenzo fantáziált az ötlettel, hogy az Infancia Clandestina lánya, a kisbaba, Juannak a kistestvére, addig a kislány a főszereplője a La Historia Oficialnak Gaby személyében.
- A családban implikál néhány beszélgetést az Infancia Clandestina?
Alterio: Még nem volt lehetőségem, hogy beszéljek velük. Nem látták még a filmet, valószínűleg fogják. Továbbá, a La Historia Oficial idején én Spanyolországban éltem, itt voltam 5 évig, mert az én édesapámat Spanyolországba száműzték.
- A diktatúrában a személyazonosságot sok lehetőséggel támadták.
Natalia: Igen! Implikál egy nagyon erős elköteleződést az iránt, hogy ismerjük azokat az embereket, akik előtt még ismeretlen, hogy kik ők. Engem kerestek, mint eltűnteknek a lánya, amikor kamasz voltam és ez engem nagyon megérintett, és elkezdtem ez ügyben többet kutatni. A társadalom ad neked egy személyazonosságot, és számomra fontos az, hogy a személyazonosságot úgy ismerd, mint a sajátod. Tény az, hogy Juannak kifelé azt kell mutatnia, hogy másik személy, és hiszem, hogy ez nem zavarja őt abban, aki valójában. A legrosszabb az, hogy tőled lopják a személyazonosságot, és egy életet élsz le úgy, hogy tudnád az igazat.

forrás: tiempo.infonews.com

Szeptember 15-én újabb interjú készült Nataliával, az El País uruguayi lap internetes oldalán jelent meg, amit az alábbiakban a fordításomban is olvashattok.

Felosztotta, és elkülönítette a szigorú menetrenddel a munkáját attól az időtől, amelyet a családjának, főleg kisfiának szentel. Az El País még azelőtt készített egy interjút, mielőtt az Infancia Clandestina megjelent volna az argentin mozikban.

Az új film meg fog jelenni jövő hét csütörtökön Buenos Airesben, és emiatt Natalia Oreiro a fiával, a lassan nyolc hónapos Merlínnel, és férjével, a Divididos frontemberével, Ricardo Molloval Buenos Airesben tartózkodik. A család átmenetileg Kolumbiában lakik, ahol októberig kerül sor a Lynch második évadának felvételeire.
Benjamin Avila a rendezője, és Luis Puenzo a producere az Infancia Clandestinának, amely részben fikción, részben önéletrajzi történeten alapul az első szerelemmel, és egy utolsó titkos gyermekkorral. 1979 és 1980 között több száműzött is visszatért Argentínába, köztük az a család is, akinek főszereplőjét Teo Gutiérrez formálja meg. A szereplőlista teljes lesz, amint megemlítjük César Troncoso, Ernesto Alterio (aki Hector Alterio fia), és a neves Cristina Benagast is. Ez egy megrázó, és örömteli film egyszerre, amely tele van drámai fordulattal. A cannesi filmfesztiválon egyetemes elismerésre tett szert, ugyanis a nézők több, mint öt percen keresztül állva tapsoltak, miután a film véget ért.

- Hogyan vezetett az út az Infancia Clandestinához?
Natalia: A rendező keresett fel annak ellenére, hogy milyen kegyetlen a téma, de megőrzi az örömöt. A film története részben az ő élete, és nem életrajz, sokkal inkább csak az ő gyermekkora. Azt hiszem, arra törekedett, hogy kiűzzön minden rosszat, és megmaradjon minden jónál miközben borzalmakon ment keresztül a diktatúra idején, amikor az édesanyja eltűnt fiatal öccsével együtt, és csak egy unokáját kapta vissza. Szóval hízelgett nekem miközben kiválasztott a főszereplő édesanya szerepére, és ez nekem egy kihívás volt, mert ő egy összetett személyiség: egyfelől nagyon anyai, kedves, gyöngéd, másfelől egy nagyon erős nő. Nyúltam a papírért, és ez azt jelentette, hogy fel kell szednem néhány kilót.
- Nehéz a diktatúra témájával dolgozni?
Natalia: A filmnek az a nagy előnye, hogy van egy másik nézőpont a többi közül a diktatúra tekintetében: egy pont egy fiú életében, őszinte érzésekkel, és aljas csapásokkal, egy kis humorral fűszerezve. Ezenkívül van sok másik gyermek, akik adják az őszinteség és édesség köpönyegét, így ez a valóság elviselhető, hiszen ők élnek. Én személyesen ismerem a diktatúrát Uruguayban akárcsak Argentínában. Egy család azt állította, tévesen, hogy én vagyok az eltűnt lányuk, és küzdöttek értem, amikor a Teatro por la Identidadban dolgoztam tinédzserként, és én igyekszem többet megtudni ezekből az időkből, hiszen a mai napig vannak olyan unokák, akik még mindig nem kerültek elő. A legnehezebb az, hogy nem egyetlen film foglalkozik a diktatúra témájával, de ennek a családnak a világában el kellett merülnöm különféle filmek által. Ismerni kellett mindennapi történeteiket ahhoz, hogy a színészek megfelelő alakítást tudjanak nyújtani.
- Szorosan együttműködtél a főhőssel, Teo Gutiérrezzel. Miképpen találtad meg az összhangot a gyerekszínésszel?
Natalia: Legutóbb számos filmben szerepelt, ahol gyerek volt, de már Teo nagyobb azóta, hogy ez a film készült... Az ő kiválasztása, hogy közreműködjön, nagyszerű. Én személy szerint úgy gondolom, hogy a gyerekeknek nem kell dolgozniuk, mert egy gyerek játszon és tanuljon. Ez a típusú tapasztalat, amelyet a film által szerez, jó, mert lehetőséget ad, hogy kipróbálják magukat, anélkül, hogy belecsöppennének a mindennapi rutinba. Egy gyerekkel dolgozni nehéz, mert ők annyi örömmel, és őszintességgel dolgoznak, amely nagyon megbonyolítja a munkát. A gyerek tiszta igazság, egy színésznek van mimikája, rendszere, kutatása, és egy színházi terme...  Majd ekkor melletted megkérdezik, hogy hogyan lehetne ez hiteles? Nehéz valódinak lenni, ha van egy lélek, aki annyira tiszta, és annyira őszinte.
- Van egy jelenet, amikor megkérdőjeleződik a szülők azon joga, hogy a gyerekeinek élete felől döntsön. Ez a te esetedben miként van jelen?
Natalia: Úgy gondolom, a gyerekek azt választják, amit a szülők. Továbbá, ha valamilyen fontos döntés által a fiad boldog, akkor te is ugyanolyan boldog vagy. Adj szabadságot, és ezzel a szabadsággal rendelkezni fogsz. Nyilvánvaló, anyaként megváltoznak az elsőbbségek, bár nagyon kedvelem a munkám, és frusztráló, hogy nem tudtam folytatni, de Merlín érkezése után nagyon szigorúan követem a menetrendem, és átgondolom, hogy mit választok. Most választom ki, ami a legjobb, és számomra ő az első. Úgy hiszem, hogy a gyerekek boldogok, amíg a szüleikkel vannak, és fontos, hogy együtt legyenek, és osztozzanak az élményeken. Ezért Merlín a szokáshoz híven velünk utazik: kicsi kora óta utazik, ott van velünk a repülőn, és ez így természetes. Hárman utazunk mindenhová. Merlínnek nincs bébiszittere, amikor én dolgozom, addig ő az apjával van, és amikor a papa dolgozik, akkor ő velem van, és ez így megy, minden alkalommal.
- A film egyik jelenetében énekeled a Sueño de Juventud című számot, Santo Discépolo dalát, gitárral a háttérben, amelyen férjed játszik...
Natalia: Amikor megkértem a rendezőt, hogy énekeljek, ő azt mondta, őrült vagyok. De elmagyaráztam neki, hogy ez abban az időben lehetséges, ráadásul intimitást is kölcsönöz az egésznek. Majd rájöttem, hogy ez a mi családunkban napi rendszerességgel megtörténik, mindig hallani a zenét. Otthon csak zene szól.
- Sokat énekelsz Merlínnek?
Natalia: Mindig énekelünk neki, már akkor is így volt, amikor ő még a hasamban volt. Úgy gondolom, a zene túl van az érzelmeken, a hangulatokon, az életkoron, és nyelveken. Zene nélkül nem tudok élni, és így a házam tele van gitárnak, és a zongorának a hangjával.
- Nagyon fiatalon választottad a hivatásodat, ugyanakkor azt mondod, hogy a gyermekeknek nem kell dolgozni. Mit szólnál, ha Merlín színész lenne, avagy énekes?
Natalia: Nem, sohasem, én nem szeretném ezt. Bár, ezen lehetőségek közül, talán inkább a zenész tetszik jobban, mint a színész, mert a zenészek élete - véleményem szerint - nyugodtabb, kevesebb a veszély és az önzés. De ha ő szeretne színész, vagy futballista lenni, akkor az lesz. Valóban, nagyon fiatal voltam, amikor elkezdtem dolgozni, de sok szerencsém volt, és most már nem látok különbséget Uruguay és Argentína között. Számomra jó volt, hogy mindössze 16 évesen kezdtem el dolgozni, ehhez az kellett, hogy időben kezdjek ezzel foglalkozni, hogy amint találok valamit, akkor éljek a lehetőséggel, képes legyek tanulni, és felkészülni rá.

forrás: elpais.com.uy

Szeptember 15-én a La Nación interjút és fotósorozatot készített Natalia Oreiróval és Ernesto Alterióval, akik az Infancia Clandestina című film promócióját végezték az elmúlt napokban, ugyanis a filmet a múlt héten, csütörtökön mutatták be az argentin mozikban. A film egy 12 éves fiú történetét meséli el, aki egy gerilla házaspár gyermeke, és az 1979-ben megrendezett ellentámadás vezetői között szerepelnek az argentin diktatúrával szemben.
Ezt a cikket is saját fordításomban olvashatjátok, illetve a közbeékelődött képeket is kinagyíthatjátok, ha rájuk kattintotok.

Juan, és a testvére, Victoria több fegyvert látott az elmúlt hónapokban, mint játékot... A film, amelyiknek premiere csütörtökön (szeptember 20.) lesz, egy kisfiú történetét meséli el, aki egy gerilla házaspárnak a gyermeke. Édesanyját Natalia Oreiro alakítja Charo szerepében, míg édesapját César Troncoso, és nekik van két gyermekük. 1979-ben Beto nagybácsi (Ernesto Alterio) segítségével juthatnak vissza Argentínába, miután őket Kubába száműzték, viszont csak hamis személyazonossággal abban a reményben, hogy a katonai diktatúra ellen indított támadásban harcolhatnak...

A mostani fotózáson Natalia sokkal kényelmesebb öltözékben látható, nem úgy, mint a francia hotelben, amikor kimondottan elegáns volt. A színésznő egy fekete csizmát viselt, haja kiengedve, oldalt befonva, és egy hindu stílusú felsőben ült itt arra várva, hogy feleljen a kérdésekre, hogy miként alakította az édesanyát. "Ő egy nagyon összetett személyiség, ő nem csak egy anya volt, és a rendező felkért, hogy játszam én az édesanyát, aki olyannyira erős. Egyszerre kellett kezelnie a gyöngédséget, és a vad erőszakot."
Ernesto Alterio ült vele szembe, aki betekintést ad a nagybácsi karakterébe, Beto világába, aki nagyon boldog, amiért a fiú, Juan, nem a szüleivel ossza meg a különféle problémákat, hanem egyenesen tőle kér tanácsokat a hódításhoz: "Fontos az, amikor a gyerek elkezd cseperedni, a csecsemőből gyermek, majd kamasz lesz, a srác mindent elmond nekem."
Az Infancia Clandestina akár egy élettörténet is lehetne, a film rendezőjéé, aki Benjamin Avila.

"A te neved többé már nem Juan. Most Ernesto vagy!" - ismételte annak érdekében, hogy ne kapják el a határon, és az iskolában is ez lett a neve. Igyekezett, hogy a kubai akcentust kerülje, de időközben beleszeretett az egyik osztálytársába, ez lett az első szerelem.
Először is, fontos volt tudni, hogyan él az olyan ember, aki tagja egy gerilla szervezetnek. A történelem, az anekdoták, a könyvek, és a filmek.. ezek mind-mind segítettek a színészeknek ahhoz, hogy közelebb hozzák magukhoz annak a kornak a szellemét. Miként kell úgy élni, hogy úgy tűnjék, boldog az életed, miközben a háttérben küzdelmeket folytatsz.
"Van egy közhely, miszerint ezek az emberek mindig pisztollyal állnak az ajtó mögött, várva, hogy el fog érkezni a pillanat.. De mindeközben volt ideje nevetni, és szeretni." - mondta Ernesto, akinek az édesapja Hector Alterio, aki a főszerepet alakította Norma Aleandro mellett az 1986-ban Oscar-díjas filmben, amely a La Historia Oficial (Az eredeti történet) címet viseli.
Az egyik kulcsszereplő Cristina Banegas által megformázott karakter, Charo édesanyja, aki jóformán könyörög azért, hogy lánya adja fel a politikai harcot, a hatalmas veszélyt a családért.
"Ez a helyzet két oldalát mutatja ugyanannak az igazságnak. Tudatában annak, hogy mi történik, a nagymama nem enged, és te kérdezed, hogy miért nem segít a gyerekeknek. Számomra nagyon nehéz, hogy megértsem ezt a helyzetet. Tény, hogy ki vannak téve a fegyvereknek, és ez megosztja őket személyiségükben. A rendező elmondta nekünk, hogy sohasem gondolta, hogy a katonák olyannyira kegyetlenek, tudták jól, hogy az életük nagy veszélyben forog, de nem hittem azt, hogy a gyerekeket is kiteszik ennek, és még kevésbé, hogy átengedik másoknak." - mondta Natalia, aki 1977-ben született Montevideóban.
"Nehéz volt megvédeni az álláspontunkat ott Cristina Banegassal, nem?" - mondja Alterio, aki közben hat éves lányáról, Loláról áradozik. "Nehéz volt, mert ti tudtátok azt, mennyi borzalom történt" - tette hozzá Oreiro. "Mögöttem állt egyik barátom a megnyitón, miután a film véget ért, megfordultam, és ő azt mondta: "Csak a gyerekekkel ne!" - háromszor ismételte el." - folytatta Alterio.

- Most már édesanya vagy, míg a film felvételei alatt nem voltál, most, hogy így van, miben látod másképp a dolgokat?
Natalia: Mindenben, amelyeket Benjamintól, a rendezőtől kaptam. A szülőket nem védik meg, hanem kritikával illetik, vagy a gerillák gyerekeit érik kritikák a tetteikért.
-Mielőtt visszatér a hét hónapos kisfiához, hogy megetesse, kérem, foglalja össze néhány mondatban a filmet.
Natalia: Ez egy olyan film, amelynek különböző nézőpontja van, amióta már nem képvisel politikai irányt. Nem mondja sem a jót, sem a rosszat. Csak azt meséli el, hogy milyen volt a katonák mindennapja. A filmben nagyon sok érzelem, és költészet munkál. Lesz benne erőszak a harctérről, vagy egyéb képekből.

Az önéletrajzi elem kulcsfontosságú volt a színészeknek.
A főszereplők szerint a forgatási helyszín tele volt sok érzelemmel. "Benjamin nagyon közel volt hozzánk, és valódi érzéseket érzett. Láttam, amikor megkönnyezett egyes jelenetek alatt, és tudtam, mennyire közel áll hozzá minden." - mondta a színésznő. Amikor a filmnek a cannesi filmfesztiválon volt a bemutatója, az érzelmek ott is jelen voltak, a közönség több, mint öt percig állva tapsolt. "Érzelmekkel voltak tele, anélkül, hogy ismerték volna Argentína történetét. Mindenki sírt." - emlékezett vissza Natalia. Rezzenéstelen arccal, és a legkomolyabb arckifejezéssel mondta: "Beleütköztem ebbe a valóságba 16 évesen, amikor azt állították, hogy egy eltűnt uruguayi család lánya vagyok. Innentől kezdve sokkal inkább jelen van bennem minden, ami megtörtént. Ekkor kezdtem dolgozni a Teatro x la Indentidadban." Alterio pedig így folytatta: "Tudtam, hogy mi történik ezekben az években Argentínában, mert ebben éltek a szüleim. Én látni akartam apámat, tudni, mi történik vele. Avila és Luis Puenzo fantáziált a filmnek a babájáról, amely a La Historia Oficial főszereplője volt, mert időrendben megegyeztek. Azt hiszem itt lett volna a vége, miként azt Spanyolországban mondják."

forrás: lanacion.com.ar

Szeptember 9-én Natalia Oreiro és Ernesto Alterio interjút adott a Perfil magazinnak, amelyben az Infancia Clandestina filmmel kapcsolatosan tettek fel nekik kérdéseket, illetve arról érdeklődött tőlük az újságíró, hogy miképpen látják a mai helyzetet, azokét a gyerekekét, akik előtt még ott a jövő, a felnőtté válás...

Az Infancia Clandestina bemutatja egy 12 éves fiú történetét, aki egy gerillának a gyermeke. A színésznő azt mondja, hogy ma már demokrácia van, így azt szeretné, ha Merlín saját maga választhatná meg, milyen életet szeretne magának, maga dönthessen mindenben, legyen szó az ideológia kérdéséről, vagy bármi másról.

Pasolini egyszer azt mondta: "Mindig fizettem, és kétségbeesetten vártam, mikor lesz vége mindennek." Az olasz filmrendező kijelentése kitűnően összefoglalja mindazt, amit a film karakterei éreznek, és átélnek a katonai diktatúra idején Argentínában. Benjamin Avila a filmnek a rendezője, aki képes volt a történelem karaktereit mozgatni a filmvásznon. A gerilláknak a fia az édesanyjával tűnt el; a 12 éves fiú Juan, akinek be kell illeszkednie a társadalomba, iskolába kell járnia, mint bármelyik másik gyereknek, és új barátokat kell szereznie, de erre csak akkor lehet képes, ha új személyazonosságot kap, így lett a neve Ernesto. Otthon pedig nap mint nap azzal kellett szembesülnie, hogy a lőszerek ott vannak a szeme előtt, és a fegyverek csak karnyújtásnyira tőle, a harcokat pedig előtte szervezik meg.
A főhőst (Juan) Teo Gutiérrez Romero alakítja, édesanyját (Charo) Natalia Oreiro, míg édesapját (Daniel) César Troncoso. Az életre pedig a nagybácsi készíti fel (Beto), akit Ernesto Alterio alakít. Különféle tanácsokkal látja el a fiút, hogy miként közeledjen az osztálytársa, María felé, akibe beleszeretett.

A Perfil magazin interjút készített Natalia Oreiróval, és Ernesto Alterióval, akik sok kérdésre szívesen feleltek. "A történet egésze, a benne szereplő gyerekek... mindenkire hatnak, az összes emberre, de 50-50 arányban, mert az egyik fele az embereknek képes azonosulni a karakterekkel, képesek ugyanazt átélni, amit ők, de a másik fele mindezt elítéli." - mondta Natalia. Ernesto, aki száműzetésben élt, azt mondta: "Nekik, tudniillik a karaktereknek, fontos az, hogy teljes legyen az életük, fontos volt, mert még gyerekek voltak, és ez a jövőjük szempontjából nem elhanyagolható tényező." - Oreiro hozzátette: "Igen, az ő élete veszélyben forgott, de a gyerekei biztonságban voltak."
- Kockázatot vállalni az életben, úgy, hogy van gyermeked, de ez nem ugyanakkora kockázattal, veszéllyel jár a gyermek számára is?
Natalia: Nehéz elgondolni egy másik kontextusát a valóságnak. Ma ez egy elképzelhetetlen helyzet, ugyanis az emberek felkészültek egy másik lehetőségre. A demokrácia útját járjuk, ezért vitázunk. Ez egy nagyon összetett dolog.
- Mind a ketten szülők vagytok. Törekedtek arra, hogy egy ilyen helyzetben a gyerekeitek azt gondolják, mint azok a katonák?
Natalia: Nagyon nehéz elképzelni, hogy mit tenne az ember bizonyos helyzetekben. De ma már tudjuk, hogy ez így nem működik, nem működött. Azt hitték, lehet így tenni, lehet így elérni valamit, de nem működött.
Ernesto: A film, és a valóság: a körülmények mások voltak ugyan, de sok mindent megtapasztaltam akkoriban gyerekként, és nagyon fontos szerepet játszottak a későbbi életem folyamán, ebben a filmben is. Cannes-ban egy kisebb hullám kapott el, Madridban rájöttem, hogy sokkal több minden vonatkozik rám, mint hittem volna.
Natalia azt mondta, hogy: "a film elmeséli, hogy mi történik akkor, ha egy gyermeknek van titkos élete". Természetesen vannak, akiknek ez tetszik, és vannak, akiknek nem. Natalia hozzátette, hogy különféle könyveket olvastak, és egyéb filmeket is néztek ezekből az időkből.
- Melyek voltak ezek? Miket láttatok, és olvastatok?
Natalia: Nietos dokumentumfilmeket néztem, illetve azokat a könyveket mind elolvastam, amelyeket a rendező adott nekünk.
Ernesto: Két könyv volt fontos nekem. Az egyik Eduardo Astiz: Lo que mata de las balas es la velocidad című műve volt, illetve Cristina Zuker, de nem emlékszem könyvének címére már... Ez a könyv a testvérének történetét meséli el, aki minden áldott nap szembesült ezzel, ami akkoriban zajlott. Fontos volt, a film szempontjából, hogy a filmben képesek legyünk mindezt átadni. Továbbá később egy oktatógyakorlatot is folytattunk egykori gerillákkal, ők mindent megosztottak velünk, amire csak szükségünk lehetett a film során, nagyon segítőkészek voltak, együttműködőek.
- Mit szólnátok, ha holnap a gyerekeitek katonának szeretnének állni?
Natalia: Én úgy érzem, hogy meg kell adni, hagyni a szabadságot a gyerek nevelésében, a szabadságot minden téren biztosítani kell, hagyni, hogy ő maga dönthesse el, mi szeretne lenni, mit szeretne követni, válassza ki mindezt saját maga. Nyilvánvalóan a gyerek mindig azt nézi, hogy a szülei miként viszonyulnak az egyes dolgokhoz, így találja meg önmagát is. Mindent lát, mindent, és mérlegel. Nekem a szüleim teljes mértékben megadták a szabadságot, nem vezettek engem sem vallásilag, sem ideológiailag, és sehogy máshogy. Érzelmileg, és intellektuálisan is sok szabadságot kaptam tőlük. Sok dolog van, amiben nagyon hasonlóan gondolkozunk, de legalább ennyi, amiben különbözünk.
Ernesto: Nem akarom irányítani a lányomat, nem akarom, hogy ő kövessen engem, azt szeretném, ha saját maga lelné meg önmagát, mert ez az út csodálatos.

forrás: perfil.com

A múlt héten újabb plakát jelent meg a novemberben megrendezésre kerülő oroszországi filmfesztiválról, illetve egy egy perces promóciós videó is, amelyben Natalia, mint Milagros tűnik fel Ivo oldalán a Vad Angyal című sorozatból.

forrás: nataliaoreiro.cz; YouTube/NataliaOreiroCZ

Natalia néhány nappal ezelőtt (szeptember 10.) újabb Tarjeta Anda reklámban tűnt fel, amelyben már tavaly óta nem szerepelt. Nézzétek meg ti is!

forrás: YouTube.com/venenososds