Szeptember 15-én újabb interjú készült Nataliával, az El País uruguayi lap internetes oldalán jelent meg, amit az alábbiakban a fordításomban is olvashattok.

Felosztotta, és elkülönítette a szigorú menetrenddel a munkáját attól az időtől, amelyet a családjának, főleg kisfiának szentel. Az El País még azelőtt készített egy interjút, mielőtt az Infancia Clandestina megjelent volna az argentin mozikban.

Az új film meg fog jelenni jövő hét csütörtökön Buenos Airesben, és emiatt Natalia Oreiro a fiával, a lassan nyolc hónapos Merlínnel, és férjével, a Divididos frontemberével, Ricardo Molloval Buenos Airesben tartózkodik. A család átmenetileg Kolumbiában lakik, ahol októberig kerül sor a Lynch második évadának felvételeire.
Benjamin Avila a rendezője, és Luis Puenzo a producere az Infancia Clandestinának, amely részben fikción, részben önéletrajzi történeten alapul az első szerelemmel, és egy utolsó titkos gyermekkorral. 1979 és 1980 között több száműzött is visszatért Argentínába, köztük az a család is, akinek főszereplőjét Teo Gutiérrez formálja meg. A szereplőlista teljes lesz, amint megemlítjük César Troncoso, Ernesto Alterio (aki Hector Alterio fia), és a neves Cristina Benagast is. Ez egy megrázó, és örömteli film egyszerre, amely tele van drámai fordulattal. A cannesi filmfesztiválon egyetemes elismerésre tett szert, ugyanis a nézők több, mint öt percen keresztül állva tapsoltak, miután a film véget ért.

- Hogyan vezetett az út az Infancia Clandestinához?
Natalia: A rendező keresett fel annak ellenére, hogy milyen kegyetlen a téma, de megőrzi az örömöt. A film története részben az ő élete, és nem életrajz, sokkal inkább csak az ő gyermekkora. Azt hiszem, arra törekedett, hogy kiűzzön minden rosszat, és megmaradjon minden jónál miközben borzalmakon ment keresztül a diktatúra idején, amikor az édesanyja eltűnt fiatal öccsével együtt, és csak egy unokáját kapta vissza. Szóval hízelgett nekem miközben kiválasztott a főszereplő édesanya szerepére, és ez nekem egy kihívás volt, mert ő egy összetett személyiség: egyfelől nagyon anyai, kedves, gyöngéd, másfelől egy nagyon erős nő. Nyúltam a papírért, és ez azt jelentette, hogy fel kell szednem néhány kilót.
- Nehéz a diktatúra témájával dolgozni?
Natalia: A filmnek az a nagy előnye, hogy van egy másik nézőpont a többi közül a diktatúra tekintetében: egy pont egy fiú életében, őszinte érzésekkel, és aljas csapásokkal, egy kis humorral fűszerezve. Ezenkívül van sok másik gyermek, akik adják az őszinteség és édesség köpönyegét, így ez a valóság elviselhető, hiszen ők élnek. Én személyesen ismerem a diktatúrát Uruguayban akárcsak Argentínában. Egy család azt állította, tévesen, hogy én vagyok az eltűnt lányuk, és küzdöttek értem, amikor a Teatro por la Identidadban dolgoztam tinédzserként, és én igyekszem többet megtudni ezekből az időkből, hiszen a mai napig vannak olyan unokák, akik még mindig nem kerültek elő. A legnehezebb az, hogy nem egyetlen film foglalkozik a diktatúra témájával, de ennek a családnak a világában el kellett merülnöm különféle filmek által. Ismerni kellett mindennapi történeteiket ahhoz, hogy a színészek megfelelő alakítást tudjanak nyújtani.
- Szorosan együttműködtél a főhőssel, Teo Gutiérrezzel. Miképpen találtad meg az összhangot a gyerekszínésszel?
Natalia: Legutóbb számos filmben szerepelt, ahol gyerek volt, de már Teo nagyobb azóta, hogy ez a film készült... Az ő kiválasztása, hogy közreműködjön, nagyszerű. Én személy szerint úgy gondolom, hogy a gyerekeknek nem kell dolgozniuk, mert egy gyerek játszon és tanuljon. Ez a típusú tapasztalat, amelyet a film által szerez, jó, mert lehetőséget ad, hogy kipróbálják magukat, anélkül, hogy belecsöppennének a mindennapi rutinba. Egy gyerekkel dolgozni nehéz, mert ők annyi örömmel, és őszintességgel dolgoznak, amely nagyon megbonyolítja a munkát. A gyerek tiszta igazság, egy színésznek van mimikája, rendszere, kutatása, és egy színházi terme...  Majd ekkor melletted megkérdezik, hogy hogyan lehetne ez hiteles? Nehéz valódinak lenni, ha van egy lélek, aki annyira tiszta, és annyira őszinte.
- Van egy jelenet, amikor megkérdőjeleződik a szülők azon joga, hogy a gyerekeinek élete felől döntsön. Ez a te esetedben miként van jelen?
Natalia: Úgy gondolom, a gyerekek azt választják, amit a szülők. Továbbá, ha valamilyen fontos döntés által a fiad boldog, akkor te is ugyanolyan boldog vagy. Adj szabadságot, és ezzel a szabadsággal rendelkezni fogsz. Nyilvánvaló, anyaként megváltoznak az elsőbbségek, bár nagyon kedvelem a munkám, és frusztráló, hogy nem tudtam folytatni, de Merlín érkezése után nagyon szigorúan követem a menetrendem, és átgondolom, hogy mit választok. Most választom ki, ami a legjobb, és számomra ő az első. Úgy hiszem, hogy a gyerekek boldogok, amíg a szüleikkel vannak, és fontos, hogy együtt legyenek, és osztozzanak az élményeken. Ezért Merlín a szokáshoz híven velünk utazik: kicsi kora óta utazik, ott van velünk a repülőn, és ez így természetes. Hárman utazunk mindenhová. Merlínnek nincs bébiszittere, amikor én dolgozom, addig ő az apjával van, és amikor a papa dolgozik, akkor ő velem van, és ez így megy, minden alkalommal.
- A film egyik jelenetében énekeled a Sueño de Juventud című számot, Santo Discépolo dalát, gitárral a háttérben, amelyen férjed játszik...
Natalia: Amikor megkértem a rendezőt, hogy énekeljek, ő azt mondta, őrült vagyok. De elmagyaráztam neki, hogy ez abban az időben lehetséges, ráadásul intimitást is kölcsönöz az egésznek. Majd rájöttem, hogy ez a mi családunkban napi rendszerességgel megtörténik, mindig hallani a zenét. Otthon csak zene szól.
- Sokat énekelsz Merlínnek?
Natalia: Mindig énekelünk neki, már akkor is így volt, amikor ő még a hasamban volt. Úgy gondolom, a zene túl van az érzelmeken, a hangulatokon, az életkoron, és nyelveken. Zene nélkül nem tudok élni, és így a házam tele van gitárnak, és a zongorának a hangjával.
- Nagyon fiatalon választottad a hivatásodat, ugyanakkor azt mondod, hogy a gyermekeknek nem kell dolgozni. Mit szólnál, ha Merlín színész lenne, avagy énekes?
Natalia: Nem, sohasem, én nem szeretném ezt. Bár, ezen lehetőségek közül, talán inkább a zenész tetszik jobban, mint a színész, mert a zenészek élete - véleményem szerint - nyugodtabb, kevesebb a veszély és az önzés. De ha ő szeretne színész, vagy futballista lenni, akkor az lesz. Valóban, nagyon fiatal voltam, amikor elkezdtem dolgozni, de sok szerencsém volt, és most már nem látok különbséget Uruguay és Argentína között. Számomra jó volt, hogy mindössze 16 évesen kezdtem el dolgozni, ehhez az kellett, hogy időben kezdjek ezzel foglalkozni, hogy amint találok valamit, akkor éljek a lehetőséggel, képes legyek tanulni, és felkészülni rá.

forrás: elpais.com.uy

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.