Szeptember 16-án, vasárnap a Tiempo Argentino nevezetű újság készített egy interjút Nataliával és Ernesto Alterióval, akikről fotók is készültek a találkozás alkalmából, amelyeket ti is megtekinthettek, amennyiben a cikkben szereplő képekre kattintotok. Természetesen ez a cikk is a saját fordításomban olvasható.

Az Infancia Clandestina jövő hét csütörtökön kerül bemutatásra. A film Benjamin Avila rendezésében saját élettörténetét dolgozza fel, kitérve az identitás kérdésére, és a gerillák életére.

Juan ismét együtt van a szüleivel, és úgy tesz, mintha egy brazil párnak lenne a gyermeke. Juan megfigyeli, miként vitatkozik az anyja a nagymamájával. Juan elpirul azelőtt a lány előtt (María), aki tetszik neki az iskolában. Juan mosolyog, és látja, amint édesanyja énekelni kezd. Juan védelmez, és nyugodt marad, amikor a testvérével elrejtőznek egy ál fal mögött. Juan nem hajlandó kitűzni a zászlót, amelyen a nap középen van egy fehér csíkban. Juan tanú amikor a szülei csatlakoznak a gerillák részéhez. Az iskolában Juan Ernesto. A biztonsághoz titokban kell tartania a valódi kilétét, de az ő érzelmei, érzései egyáltalán nem hamisak.

Az Infancia Clandestinában - amelyik jövő héten (szeptember 20.) érkezik a mozikba - Natalia Oreiro alakítja Charót, Juan (Teo Gutiérrez Moreno) édesanyját, és Ernesto Alterio a nagybácsi. César Troncosóval (Daniel, az apa) együtt fog debütálni Benjamin Avila filmje, aki arra vállalkozott, hogy saját életéből alakítja meg Juan karakterét.

- Ismerték Benjamin Avila történetét?
Natalia: Nem. Ezelőtt a projekt előtt nem ismertem Benjamint.
Alterio: Ismertem négy évvel ezelőttről, egy film miatt. Minket itt, Buenos Airesben mutatott be egymásnak Paula Hernández. Amikor leültünk, felajánlott egy közös munkát Spanyolországban, de ekkor még nem volt Luis Puenzo a film producere.
- Tény, hogy Juan szerepe részben képviseli Benjamin életét, és ő egyben a filmnek a rendezője is, így a munkához még többet tudott adni. A film képes elérni bizonyos érzelmeket?
Natalia: Igazság az, hogy nagyon közel állt a színészekhez, ahogyan a kamerához is. A történtek miatt sokszor lett izgatott, és ez még erősebb elkötelezettséget alkotott mindenhez. A történet szó szerint nem az ő élete, de ő egy eltűnt anyának a fia, van egy testvére, és egy visszakapott unokája, van néhány hasonlóság a gyermekkorával és az ő testvérével. Nagyon sokat beszéltünk vele annak érdekében, hogy ezzel a témával foglalkozzunk. Úgy érzem, hogy ez a film alapjaiban véve érzelmekről beszél, és a végkifejlet nagyon megható.
Alterio: Ez egy nagy rejtélye a filmnek, amely tele van érzelmekkel, bár nem mindig jönnek át ezek. - majd így folytatta - Szó szerint úgy látszott, hogy ő megszabadul valamitől odabent, és ezt adta kifelé. Érezted a testét vibrálni tőled nem messze, fizikailag ott volt, és felfegyverezte magát egy adott területen, és figyelte, mi történik a kamera előtt.
- A filmben a nagybácsi és az anya miként járult hozzá Juan titkos életéhez?
Natalia: A nagybácsi támaszt nyújt, akárcsak bizalmat, és elkíséri a felnőtté válás útján. Összességében nagyon sok önbizalmat ad neki a játékban. A kisfiú látja a nagybátyjában ugyanazt az elvet, mint ami a szüleiben is van, de talán ő nagyobb szabadsággal él, látja a többi ideológiai felfogást is, amelyekkel rendelkezik. Nem úgy, mint az apja, akinek nagyobb felelősséggel rendelkezett egyetlen része is. Juan elképzelése az, hogy olyan legyen, mint a nagybátyja, emiatt szenved attől, amikor azt mondja: "Nekem szükségem volt rá. Kinek hiszi magát?" Emiatt, néhány lehetőség közül jobban szerette a halált, és a fiú úgy érezte, hogy elárulták, mert neki szüksége volt az őt körülvevőkre.
- Sok film szól a diktatúráról. Az Infancia Clandestina egy gyermek életének egyetlen részletéről szól. Miként lehetne összegezni a történet sajátságait?
Natalia: Nem álcázza a valóságot, hogy a valóság jobban elviselhető legyen, ezek az emberek ténylegesen arra törekednek, hogy megosszák ezt a tapasztalatot. Számukra nagyon fontos volt, hogy a gyerekek keresztül fognak menni egy ilyen tapasztalaton, és ez beléjük fog rögződni, így első kézből fogják tudni, hogy volt mód a küzdelem folytatására.
Alterio: Minden felnőtt látja, hogy a gyerek annyira sajátos körülmények között van, és ezekben kényszerül élni. Nagyon óvatosak, nagy nyíltsággal beszélnek a fiúval. Azt mondják, hogy ez, és ez fog történni, és ez meglep engem, ő pedig kérdezi: "Mi történt?" És ők elmondják... minden ítélkezés nélkül.
- Mi önök számára a határ egy csatában? Milyen messze lehet elmenni az eszmék védelmezésében?
Natalia: A kontextus is befolyásolja. 2012 valósága nagyon különbözik 1979-től. Ma mindenki ugyanazon jogoknak van a birtokában, a jólét maga nem képes elérni egyéb jogoknak a megsemmisülését.
Alterio: Azt hiszem, hogy ez nagyon személyes. Nem hiszem, hogy az egyik igazabb lenne a másiknál, továbbá a korlátozás nem árt senkinek. Minden igazság okkal létezik. A legfontosabb a tisztesség, és az, hogy az ember képes együtt élni mások elképzeléseivel, még akkor is, ha ezek eltérőek.
- Gondolják, hogy ma képes lenne a világ ugyanolyannak lenni, amelyet akkor az a generáció akart?
Natalia: Nyilvánvalóan a gerilláknak a felfogása nem működött. Most még keresünk egy utat. 10 éven belül látni fogjuk, ma demokráciában vagyunk, most más a perspektíva. Élünk egy világban, amelyben egyenlőek a körülmények, és mindig ez volt az, amit el akartunk érni. De azt hiszem, hogy sok a hiba ahhoz, hogy elérkezzen egy szocialista ország.
Alterio: A különbség az, hogy nincs különbség. Az emberek hiszik, hogy a világ megváltoztatása a fegyverekben rejlik, és ez ma is így van. Van még hely a világban, ahol ugyanígy van.
Natalia: De van több ember is, aki hisz a falvak szövetségén át, a konvenciókban, a szavakban és a tettek módjában. Latin-Amerika egyesült, mint régió, és ez elhozott egy változást.
- A producer, Luis Puenzo, a rendezője a La Historia Oficialnak, amely az első filmek egyike, amelyek beszélnek a kiskorúak alkalmazásáról a diktatúra idején, és ebben szerepel Héctor Alterio. Ma, mintegy 30 évvel később egy eltűnt fiúnak a története, akinek még egy visszakapott testvére is van... Ernesto, az, hogy téged ebben a filmben látni, nem véletlen, igaz?
Alterio: Nem. Nem véletlen. Egyre kevésbé hiszek a véletlenekben. Érzem, ahogy a dolgok összeállnak. Amíg Benjamin és Puenzo fantáziált az ötlettel, hogy az Infancia Clandestina lánya, a kisbaba, Juannak a kistestvére, addig a kislány a főszereplője a La Historia Oficialnak Gaby személyében.
- A családban implikál néhány beszélgetést az Infancia Clandestina?
Alterio: Még nem volt lehetőségem, hogy beszéljek velük. Nem látták még a filmet, valószínűleg fogják. Továbbá, a La Historia Oficial idején én Spanyolországban éltem, itt voltam 5 évig, mert az én édesapámat Spanyolországba száműzték.
- A diktatúrában a személyazonosságot sok lehetőséggel támadták.
Natalia: Igen! Implikál egy nagyon erős elköteleződést az iránt, hogy ismerjük azokat az embereket, akik előtt még ismeretlen, hogy kik ők. Engem kerestek, mint eltűnteknek a lánya, amikor kamasz voltam és ez engem nagyon megérintett, és elkezdtem ez ügyben többet kutatni. A társadalom ad neked egy személyazonosságot, és számomra fontos az, hogy a személyazonosságot úgy ismerd, mint a sajátod. Tény az, hogy Juannak kifelé azt kell mutatnia, hogy másik személy, és hiszem, hogy ez nem zavarja őt abban, aki valójában. A legrosszabb az, hogy tőled lopják a személyazonosságot, és egy életet élsz le úgy, hogy tudnád az igazat.

forrás: tiempo.infonews.com

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.